Festő. A budapesti Képzőművészeti Főiskolán Glatz Oszkár és Vaszary János tanítványa volt. Az utóbbinak az osztályában tanult meg színekben gondolkodni, ott szabadult fel látása az akadémizmus beidegződésétől, s fiatalon megismerkedett a német expresszionizmus eredményeivel. 1938-47 között Finn- és Svédországban élt. Svédországban készült alakos és tájképeit a látványok tömören megszerkesztett összefoglalása és a közérthetőséghez való ragaszkodása jellemzi. Itt számos tárlaton szerepelt. Hazatérte után, majd 1956-ban állította ki konstruktív szerkezetű figurális kompozícióit. Az igazi nagy élményt, az új festői programot a természet, a balatoni táj hozta művészetébe, munkásságának két évtizedet meghatározó erővel. A környék kiskertjeit, szőlősdombjait, udvarait, régi templomait, a Balaton vizét festette. Élete utolsó korszakában, a bezártság miatt, többnyire sötét tónusú krétarajzokat festett. A Dési-Huber Képzőművész Kör igazgatója volt. Munkácsy-díjjal tüntették ki. Műkritikusként is tevékenykedett. Irodalom: Művészeti Lexikon - Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966 D. F. Zs.: Művészet-1972/4 Dr. Szabó – Kállai: Magyar festők és grafikusok életrajzi lexikona - Nyíregyháza, 1997